- Lill..sietnél? - kérdezte idegesen drága barátnőm.
- Nyugi! Mindjárt készen vagyok.. - kiabáltam ki neki a próbafülkéből.
Nahát igen. Tipikus. Tuti megint valami jó srácot látott. Utálom. Mondtam már neki, hogy nekem nem kell szerelem. Mert megvan nekem a sajátom. Itt vagyok 17 évesen és még mindig csak gyerekesen követem az álmaimat. Hiába mondja nekem Maya, hogy ez így nem lesz jó, mégsem teszek ellene semmit. Persze..ő könnyen beszél. Gyönyörű, körberajongják a pasik és bárkit megkaphat. Sophieval karöltve állandóan azon vannak, hogy nekem találjanak pasit. De ez persze reménytelen.
- Kész is vagyok! - mondtam neki mosolyogva – azt hiszem megveszem.
- Jó. Csak siess már.
- Na mi az? Mi ez a nagy sietség?
- Jajj, mint ha nem tudnád! Arra ment – mutatott a másik bolt felé idegesen. – Most már valakit muszáj találnunk neked.
- Ugyan már May! Megint az lesz mint mindig. Te kezdesz el beszélgetni vele, az ujjad köré csavarod, aztán a te ágyadba köt ki. Felesleges az egész!
- Egy begyöpösödött liba akarsz maradni? Csak mert akkor szólj, és hagyom a picsába az egészet!
- Figyelj, nem akarok begyöpösödött maradni. Meg amúgy se vagyok begyöpösödött! Egyszerűen hagyjatok békén ezzel az egésszel! Nem kell nekem pasit találni! Majd én találok magamnak ha akarok! Hagyjatok már végre békén! - most már én is ideges voltam.
- Jó, ha te így akarod - még ő van felháborodva?
Az egész üzlet végig nézte ahogy veszekedünk. Többet egy szót sem szóltunk. Mind a ketten magunkban puffogtunk. Hát ezt nem hiszem el. Én hülye most megbántottam. Ő csak jót akart nekem.
- Hé May. Sajnálom. Nem akartalak megbántani. De tényleg ne törd magad. Felesleges.
Ő csak elfordult. Király.. Ekkor megláttam őt. Hát itt kezdődik a probléma. Michel. Ő az egyik osztálytársam a suliba. Az egyik..hát igen. Egyszerűen kifejezve CSAK AZ EGYIK. Iszonytosan bele vagyok esve. Mellettem ül, ami nem könnyít a helyzeten. Nem nagyon beszélgettünk addig, amíg a drága matektanár be nem ültette mellém. Aztán végül közös nevezőre jutottunk. Én pedig beleestem. Ebben csak az a probléma, hogy ő nem igazán érez irántam semmit. Persze beszélgetünk, sőt szinte az egyik legjobb fiú nemű barátom, de nekem ennél több kell! Amire természetesen ő magától nem fog rájönni. Maynek és Sophienak pedig nem mondtam el ezt az egészet. Egyrészt azért nem, mert nem akartam őket a gyerekes tiniszerelmeimmel (mert volt több is) felbosszantani, másrészt azért, mert amikor belekezdtem az első szavam az volt, hogy az egyik osztálytársam..és itt leállítottak. Ugyanis ők váltig állítják, hogy osztálytárssal egyszerűen felejtős foglalkoznom. Ezt a logikát nem igazán értem, de hát rájuk hagytam. Innentől kezdve pedig egy szót nem szóltam nekik ezekről a dolgokról. Igen tudom, ők mindent elmondanak nekem én pedig nem. De amiről nem tudnak az nem fáj nekik.
Elment mellettem. Mi?? Nem köszönt? Fuuuuu…
- Na jó. Tudod, hogy nem tudok rád sokáig haragudni – gondolataimból May hangja szakított ki. Most fogtam még csak fel amit mondott. Nem igazán tudtam rá koncentrálni.
- Igen tudom. Sajnálom – hosszas hatásszünet után csak kinyögtem valamit.
- Gyere! Menjünk haza!
- Okés. Úgy is már fáradt vagyok – nem voltam fáradt, de valahogy el kellett innen szabadulnom.
Másnap reggel kómásan ébredtem. Ránéztem az órára, hogy még is mennyi az idő. 7.02. Jézusom, elkésem. Gyorsan kipattantam az ágyból, felkaptam ami a legelőször a kezembe akadt, aztán rohantam a buszhoz. Mikor kiértem a buszmegállóba, leesett, hogy felesleges volt a rohanásom, mivel a buszt már így is lekéstem. Király, akkor gyalogolhatok. Addig is szellőzik a fejem. Teljesen leizzadtam az éjszakai álmomtól. Ugyanis azt álmodtam, hogy vele voltam. Fogtam a kezét, élveztem csókjait, sőt..mást is..khm. Milyen őrült egy álom. Valószínűleg ez sosem fog megtörténni. De hát álmodozni csak szabad, nem igaz? És amúgy is, ez olyan nyálasnak hangzik.
Miközben sétáltam az utcán, páran megbámultak. Ilyenkor mindig felteszem magamban a kérdést, hogy vajon mi olyan érdekes rajtam. De valamiért most máson járt az eszem. Nem is értem miért. Felidéztem magamban a tegnap történteket. Nem köszönt. De látott. Vagy nem? Oh, én istenem.
Már a sulinál járok. Szerencsére nem késtem el.
- Sziasztok – köszöntem vidáman osztálytársaimnak.
- Reggelt – jézusom, hogy lehetnek ennyire kómásak. Jót tett nekem ez a friss levegő.
- Lill képzeld! Én is az orvosira megyek – ugrándozott örömében Katy. Tipikus. Ő sose fáradt. Mindig fel van pörögve. De így kell szeretni.
- Mi?? Akkor itt maradtok Washingtonban? – ez nagyszerű hír. Katy csak bólogatott. – Hát ez nagyszerű!
- Nyugi! Mindjárt készen vagyok.. - kiabáltam ki neki a próbafülkéből.
Nahát igen. Tipikus. Tuti megint valami jó srácot látott. Utálom. Mondtam már neki, hogy nekem nem kell szerelem. Mert megvan nekem a sajátom. Itt vagyok 17 évesen és még mindig csak gyerekesen követem az álmaimat. Hiába mondja nekem Maya, hogy ez így nem lesz jó, mégsem teszek ellene semmit. Persze..ő könnyen beszél. Gyönyörű, körberajongják a pasik és bárkit megkaphat. Sophieval karöltve állandóan azon vannak, hogy nekem találjanak pasit. De ez persze reménytelen.
- Kész is vagyok! - mondtam neki mosolyogva – azt hiszem megveszem.
- Jó. Csak siess már.
- Na mi az? Mi ez a nagy sietség?
- Jajj, mint ha nem tudnád! Arra ment – mutatott a másik bolt felé idegesen. – Most már valakit muszáj találnunk neked.
- Ugyan már May! Megint az lesz mint mindig. Te kezdesz el beszélgetni vele, az ujjad köré csavarod, aztán a te ágyadba köt ki. Felesleges az egész!
- Egy begyöpösödött liba akarsz maradni? Csak mert akkor szólj, és hagyom a picsába az egészet!
- Figyelj, nem akarok begyöpösödött maradni. Meg amúgy se vagyok begyöpösödött! Egyszerűen hagyjatok békén ezzel az egésszel! Nem kell nekem pasit találni! Majd én találok magamnak ha akarok! Hagyjatok már végre békén! - most már én is ideges voltam.
- Jó, ha te így akarod - még ő van felháborodva?
Az egész üzlet végig nézte ahogy veszekedünk. Többet egy szót sem szóltunk. Mind a ketten magunkban puffogtunk. Hát ezt nem hiszem el. Én hülye most megbántottam. Ő csak jót akart nekem.
- Hé May. Sajnálom. Nem akartalak megbántani. De tényleg ne törd magad. Felesleges.
Ő csak elfordult. Király.. Ekkor megláttam őt. Hát itt kezdődik a probléma. Michel. Ő az egyik osztálytársam a suliba. Az egyik..hát igen. Egyszerűen kifejezve CSAK AZ EGYIK. Iszonytosan bele vagyok esve. Mellettem ül, ami nem könnyít a helyzeten. Nem nagyon beszélgettünk addig, amíg a drága matektanár be nem ültette mellém. Aztán végül közös nevezőre jutottunk. Én pedig beleestem. Ebben csak az a probléma, hogy ő nem igazán érez irántam semmit. Persze beszélgetünk, sőt szinte az egyik legjobb fiú nemű barátom, de nekem ennél több kell! Amire természetesen ő magától nem fog rájönni. Maynek és Sophienak pedig nem mondtam el ezt az egészet. Egyrészt azért nem, mert nem akartam őket a gyerekes tiniszerelmeimmel (mert volt több is) felbosszantani, másrészt azért, mert amikor belekezdtem az első szavam az volt, hogy az egyik osztálytársam..és itt leállítottak. Ugyanis ők váltig állítják, hogy osztálytárssal egyszerűen felejtős foglalkoznom. Ezt a logikát nem igazán értem, de hát rájuk hagytam. Innentől kezdve pedig egy szót nem szóltam nekik ezekről a dolgokról. Igen tudom, ők mindent elmondanak nekem én pedig nem. De amiről nem tudnak az nem fáj nekik.
Elment mellettem. Mi?? Nem köszönt? Fuuuuu…
- Na jó. Tudod, hogy nem tudok rád sokáig haragudni – gondolataimból May hangja szakított ki. Most fogtam még csak fel amit mondott. Nem igazán tudtam rá koncentrálni.
- Igen tudom. Sajnálom – hosszas hatásszünet után csak kinyögtem valamit.
- Gyere! Menjünk haza!
- Okés. Úgy is már fáradt vagyok – nem voltam fáradt, de valahogy el kellett innen szabadulnom.
Másnap reggel kómásan ébredtem. Ránéztem az órára, hogy még is mennyi az idő. 7.02. Jézusom, elkésem. Gyorsan kipattantam az ágyból, felkaptam ami a legelőször a kezembe akadt, aztán rohantam a buszhoz. Mikor kiértem a buszmegállóba, leesett, hogy felesleges volt a rohanásom, mivel a buszt már így is lekéstem. Király, akkor gyalogolhatok. Addig is szellőzik a fejem. Teljesen leizzadtam az éjszakai álmomtól. Ugyanis azt álmodtam, hogy vele voltam. Fogtam a kezét, élveztem csókjait, sőt..mást is..khm. Milyen őrült egy álom. Valószínűleg ez sosem fog megtörténni. De hát álmodozni csak szabad, nem igaz? És amúgy is, ez olyan nyálasnak hangzik.
Miközben sétáltam az utcán, páran megbámultak. Ilyenkor mindig felteszem magamban a kérdést, hogy vajon mi olyan érdekes rajtam. De valamiért most máson járt az eszem. Nem is értem miért. Felidéztem magamban a tegnap történteket. Nem köszönt. De látott. Vagy nem? Oh, én istenem.
Már a sulinál járok. Szerencsére nem késtem el.
- Sziasztok – köszöntem vidáman osztálytársaimnak.
- Reggelt – jézusom, hogy lehetnek ennyire kómásak. Jót tett nekem ez a friss levegő.
- Lill képzeld! Én is az orvosira megyek – ugrándozott örömében Katy. Tipikus. Ő sose fáradt. Mindig fel van pörögve. De így kell szeretni.
- Mi?? Akkor itt maradtok Washingtonban? – ez nagyszerű hír. Katy csak bólogatott. – Hát ez nagyszerű!
Nem akartam őt is elveszíteni mint Sophiet.
- Ugye? Anyámat addig kérleltem míg beadta a derekát.
- Király vagy Katy.
Katy volt az egyedüli aki tudott Michaelről. Valahogy úgy éreztem, hogy vele meg kell ezt osztanom. És ő teljesen megért engem, mivel neki is volt már nem egy osztálytársa, akibe belezúgott. Hé, hol van Michael?
- Hé Lill, jössz egy menetre? – kérdezte gúnyosan Peter, az egyik gyökér osztálytársam.
- Peter, mielőtt kérdezel gondolj bele a természeti adottságaidba! – vágtam vissza.
Erre az egész osztály hangosan felröhögött, Peter pedig inkább tovább tanulta az anyagot. Már megszoktam, hogy ilyen. Állandóan ezzel nyaggat. Én persze mindig visszavágok, de nem akarja feladni. Egyszer Michael előtt is beégetett. De ő ezen csak nevetett.
- Gyere Katy, menjünk!
Amikor kiértünk a folyosóra, kibukott belőlem a kérdés:
- Katy hol van Michael?
- Fogalmam sincs, ma még nem láttam. Keressük meg!
- Én is pont erre gondoltam – nevettem fel.
Elindultunk, hogy megkeressük, de nem jutottunk messzire, mivel a csengő közbeszólt. Így visszamentünk az osztályterembe. Nem is értem, hogy miért indultunk el. Ide egyszer el kell jönnie, mert nem szokott lógni. De az se biztos, hogy van suliban.
Nyílt az ajtó. Tudtam. Mindjárt láthatom. És belépett rajta a tanárnő. Illúziórombolás. Hát ennyi. Vagy késik, vagy nincs suliban. Elment az egész óra, és nem jött be. Oh, hogy fogom én ezt a napot kibírni. Szünetben odajött hozzám Katy:
- Tudod miért nincs suliba? Most írt.
- Miért? – kérdeztem feszülten.
- Mert tegnap buliban volt és másnapos..hát nem vicc az egész?
- Hát de az. Nagyszerű.
- Na ne keseredj el! Hagyd a fenébe ezt az egész Michael ügyet! Úgyse kapod meg!
- Köszi a biztatást! – legalább őszinte. Ezt szeretem benne igazán.
Eltelt egy nap, úgy hogy nem láttam. Annyira nem is volt szörnyű. Katyvel rengeteget nevettünk így is, egymás hülyeségein. Nagyjából ő is ugyanabban a cipőben jár mint én. A párkapcsolatai állandóan befuccsoltak. És ő is csak az álmait kergeti. Csoda akkor hogy annyit nevetünk egymáson?
Amint beléptem a lakásba csörgött a telefonom. Sophie. Milyen régen láttam már. Ő Los Angelesben él, de gyerekkorom óta ismerem. Mikor 5 évesek voltunk, akkor költöztek el Washingtonból.
- Szia szivi.
- Sophie! Milyen régen találkoztunk már. Hogy vagy?
- Remekül. Van egy jó hírem!
- Mi az? Mi történt? – tuti megkérte Tom a kezét. Érzem.
- Nem mondom meg. Nem telefontéma. Holnap indulok Washingtonba. Már Mayával is beszéltem. Gyertek ki elém a reptérre.
- Jajj, de jó! Alig várom, hogy már lássalak. Akkor holnap buli?
- Hát ez csak természetes. Tudtok valami jó helyet? Olyan régen voltam már otthon – még mindig otthonának nevezi Washingtont, hiába költöztek el már 13 éve.
- Igen tudunk. Akkor holnap találkozunk. Most megyek tanulni. Pusszancs a pofidra.
- Holnap ötkor ér Washingtonba a gép.
- Ott leszünk.
Elköszöntünk, aztán letettem a telefont. Alig hiszem el. Sophie hazajön. Sophie. Ő teljesen más téma. Egyáltalán nem hasonlít se Mayára se rám. Míg Maya az állandó pasifaló, Sophie az örök szerelmes. 5 éve van együtt Tommal. Nagyon szeretik egymást mai napig. Mayával nem igazán szeretjük Tomot, mert többször is megcsalta Sophiet, de ő mindig megbocsájtott neki. De Sophie szereti őt, így mi mindig elfogadtuk a kapcsolatukat. Érzem, hogy most már Tom megkérte a kezét. Másik lehetőség, hogy terhes. Akkor én megeszem.
Elhívom Katyt is holnap. Ő még nem ismeri Sophiet. Mayával meg nincsenek annyira jó viszonyban, szóval ki kell őket békíteni.
- Ugye? Anyámat addig kérleltem míg beadta a derekát.
- Király vagy Katy.
Katy volt az egyedüli aki tudott Michaelről. Valahogy úgy éreztem, hogy vele meg kell ezt osztanom. És ő teljesen megért engem, mivel neki is volt már nem egy osztálytársa, akibe belezúgott. Hé, hol van Michael?
- Hé Lill, jössz egy menetre? – kérdezte gúnyosan Peter, az egyik gyökér osztálytársam.
- Peter, mielőtt kérdezel gondolj bele a természeti adottságaidba! – vágtam vissza.
Erre az egész osztály hangosan felröhögött, Peter pedig inkább tovább tanulta az anyagot. Már megszoktam, hogy ilyen. Állandóan ezzel nyaggat. Én persze mindig visszavágok, de nem akarja feladni. Egyszer Michael előtt is beégetett. De ő ezen csak nevetett.
- Gyere Katy, menjünk!
Amikor kiértünk a folyosóra, kibukott belőlem a kérdés:
- Katy hol van Michael?
- Fogalmam sincs, ma még nem láttam. Keressük meg!
- Én is pont erre gondoltam – nevettem fel.
Elindultunk, hogy megkeressük, de nem jutottunk messzire, mivel a csengő közbeszólt. Így visszamentünk az osztályterembe. Nem is értem, hogy miért indultunk el. Ide egyszer el kell jönnie, mert nem szokott lógni. De az se biztos, hogy van suliban.
Nyílt az ajtó. Tudtam. Mindjárt láthatom. És belépett rajta a tanárnő. Illúziórombolás. Hát ennyi. Vagy késik, vagy nincs suliban. Elment az egész óra, és nem jött be. Oh, hogy fogom én ezt a napot kibírni. Szünetben odajött hozzám Katy:
- Tudod miért nincs suliba? Most írt.
- Miért? – kérdeztem feszülten.
- Mert tegnap buliban volt és másnapos..hát nem vicc az egész?
- Hát de az. Nagyszerű.
- Na ne keseredj el! Hagyd a fenébe ezt az egész Michael ügyet! Úgyse kapod meg!
- Köszi a biztatást! – legalább őszinte. Ezt szeretem benne igazán.
Eltelt egy nap, úgy hogy nem láttam. Annyira nem is volt szörnyű. Katyvel rengeteget nevettünk így is, egymás hülyeségein. Nagyjából ő is ugyanabban a cipőben jár mint én. A párkapcsolatai állandóan befuccsoltak. És ő is csak az álmait kergeti. Csoda akkor hogy annyit nevetünk egymáson?
Amint beléptem a lakásba csörgött a telefonom. Sophie. Milyen régen láttam már. Ő Los Angelesben él, de gyerekkorom óta ismerem. Mikor 5 évesek voltunk, akkor költöztek el Washingtonból.
- Szia szivi.
- Sophie! Milyen régen találkoztunk már. Hogy vagy?
- Remekül. Van egy jó hírem!
- Mi az? Mi történt? – tuti megkérte Tom a kezét. Érzem.
- Nem mondom meg. Nem telefontéma. Holnap indulok Washingtonba. Már Mayával is beszéltem. Gyertek ki elém a reptérre.
- Jajj, de jó! Alig várom, hogy már lássalak. Akkor holnap buli?
- Hát ez csak természetes. Tudtok valami jó helyet? Olyan régen voltam már otthon – még mindig otthonának nevezi Washingtont, hiába költöztek el már 13 éve.
- Igen tudunk. Akkor holnap találkozunk. Most megyek tanulni. Pusszancs a pofidra.
- Holnap ötkor ér Washingtonba a gép.
- Ott leszünk.
Elköszöntünk, aztán letettem a telefont. Alig hiszem el. Sophie hazajön. Sophie. Ő teljesen más téma. Egyáltalán nem hasonlít se Mayára se rám. Míg Maya az állandó pasifaló, Sophie az örök szerelmes. 5 éve van együtt Tommal. Nagyon szeretik egymást mai napig. Mayával nem igazán szeretjük Tomot, mert többször is megcsalta Sophiet, de ő mindig megbocsájtott neki. De Sophie szereti őt, így mi mindig elfogadtuk a kapcsolatukat. Érzem, hogy most már Tom megkérte a kezét. Másik lehetőség, hogy terhes. Akkor én megeszem.
Elhívom Katyt is holnap. Ő még nem ismeri Sophiet. Mayával meg nincsenek annyira jó viszonyban, szóval ki kell őket békíteni.
Felmentem tanulni szobámba. Töri, angol, matek, fizika, föci, kémia. Kinek van ehhez kedve? Mennyi is az idő. 13.00. Ohha..Lementem valami kajáért, aztán egész délután a szobámban punnyadtam a könyveim felett. De utálom én a sulit. Este gyors kaja, fürdés és már zuhantam is be az ágyamba.
Nyugodtan hajtottam álomra a fejem. Nagyon fáradt voltam már. Viszont holnap jön haza Sophie. És megyünk bulizni. És ma nem láttam. Ezekkel a gondolatokkal nyomott el az álom.
Ekkor még nem tudtam, hogy ez a buli meg fogja változtatni egy kicsit az elképzeléseimet.
Nyugodtan hajtottam álomra a fejem. Nagyon fáradt voltam már. Viszont holnap jön haza Sophie. És megyünk bulizni. És ma nem láttam. Ezekkel a gondolatokkal nyomott el az álom.
Ekkor még nem tudtam, hogy ez a buli meg fogja változtatni egy kicsit az elképzeléseimet.
- Lill..sietnél? - kérdezte idegesen drága barátnőm.
- Nyugi! Mindjárt készen vagyok.. - kiabáltam ki neki a próbafülkéből.
Nahát igen. Tipikus. Tuti megint valami jó srácot látott. Utálom. Mondtam már neki, hogy nekem nem kell szerelem. Mert megvan nekem a sajátom. Itt vagyok 17 évesen és még mindig csak gyerekesen követem az álmaimat. Hiába mondja nekem Maya, hogy ez így nem lesz jó, mégsem teszek ellene semmit. Persze..ő könnyen beszél. Gyönyörű, körberajongják a pasik és bárkit megkaphat. Sophieval karöltve állandóan azon vannak, hogy nekem találjanak pasit. De ez persze reménytelen.
- Kész is vagyok! - mondtam neki mosolyogva – azt hiszem megveszem.
- Jó. Csak siess már.
- Na mi az? Mi ez a nagy sietség?
- Jajj, mint ha nem tudnád! Arra ment – mutatott a másik bolt felé idegesen. – Most már valakit muszáj találnunk neked.
- Ugyan már May! Megint az lesz mint mindig. Te kezdesz el beszélgetni vele, az ujjad köré csavarod, aztán a te ágyadba köt ki. Felesleges az egész!
- Egy begyöpösödött liba akarsz maradni? Csak mert akkor szólj, és hagyom a picsába az egészet!
- Figyelj, nem akarok begyöpösödött maradni. Meg amúgy se vagyok begyöpösödött! Egyszerűen hagyjatok békén ezzel az egésszel! Nem kell nekem pasit találni! Majd én találok magamnak ha akarok! Hagyjatok már végre békén! - most már én is ideges voltam.
- Jó, ha te így akarod - még ő van felháborodva?
Az egész üzlet végig nézte ahogy veszekedünk. Többet egy szót sem szóltunk. Mind a ketten magunkban puffogtunk. Hát ezt nem hiszem el. Én hülye most megbántottam. Ő csak jót akart nekem.
- Hé May. Sajnálom. Nem akartalak megbántani. De tényleg ne törd magad. Felesleges.
Ő csak elfordult. Király.. Ekkor megláttam őt. Hát itt kezdődik a probléma. Michel. Ő az egyik osztálytársam a suliba. Az egyik..hát igen. Egyszerűen kifejezve CSAK AZ EGYIK. Iszonytosan bele vagyok esve. Mellettem ül, ami nem könnyít a helyzeten. Nem nagyon beszélgettünk addig, amíg a drága matektanár be nem ültette mellém. Aztán végül közös nevezőre jutottunk. Én pedig beleestem. Ebben csak az a probléma, hogy ő nem igazán érez irántam semmit. Persze beszélgetünk, sőt szinte az egyik legjobb fiú nemű barátom, de nekem ennél több kell! Amire természetesen ő magától nem fog rájönni. Maynek és Sophienak pedig nem mondtam el ezt az egészet. Egyrészt azért nem, mert nem akartam őket a gyerekes tiniszerelmeimmel (mert volt több is) felbosszantani, másrészt azért, mert amikor belekezdtem az első szavam az volt, hogy az egyik osztálytársam..és itt leállítottak. Ugyanis ők váltig állítják, hogy osztálytárssal egyszerűen felejtős foglalkoznom. Ezt a logikát nem igazán értem, de hát rájuk hagytam. Innentől kezdve pedig egy szót nem szóltam nekik ezekről a dolgokról. Igen tudom, ők mindent elmondanak nekem én pedig nem. De amiről nem tudnak az nem fáj nekik.
Elment mellettem. Mi?? Nem köszönt? Fuuuuu…
- Na jó. Tudod, hogy nem tudok rád sokáig haragudni – gondolataimból May hangja szakított ki. Most fogtam még csak fel amit mondott. Nem igazán tudtam rá koncentrálni.
- Igen tudom. Sajnálom – hosszas hatásszünet után csak kinyögtem valamit.
- Gyere! Menjünk haza!
- Okés. Úgy is már fáradt vagyok – nem voltam fáradt, de valahogy el kellett innen szabadulnom.
Másnap reggel kómásan ébredtem. Ránéztem az órára, hogy még is mennyi az idő. 7.02. Jézusom, elkésem. Gyorsan kipattantam az ágyból, felkaptam ami a legelőször a kezembe akadt, aztán rohantam a buszhoz. Mikor kiértem a buszmegállóba, leesett, hogy felesleges volt a rohanásom, mivel a buszt már így is lekéstem. Király, akkor gyalogolhatok. Addig is szellőzik a fejem. Teljesen leizzadtam az éjszakai álmomtól. Ugyanis azt álmodtam, hogy vele voltam. Fogtam a kezét, élveztem csókjait, sőt..mást is..khm. Milyen őrült egy álom. Valószínűleg ez sosem fog megtörténni. De hát álmodozni csak szabad, nem igaz? És amúgy is, ez olyan nyálasnak hangzik.
Miközben sétáltam az utcán, páran megbámultak. Ilyenkor mindig felteszem magamban a kérdést, hogy vajon mi olyan érdekes rajtam. De valamiért most máson járt az eszem. Nem is értem miért. Felidéztem magamban a tegnap történteket. Nem köszönt. De látott. Vagy nem? Oh, én istenem.
Már a sulinál járok. Szerencsére nem késtem el.
- Sziasztok – köszöntem vidáman osztálytársaimnak.
- Reggelt – jézusom, hogy lehetnek ennyire kómásak. Jót tett nekem ez a friss levegő.
- Lill képzeld! Én is az orvosira megyek – ugrándozott örömében Katy. Tipikus. Ő sose fáradt. Mindig fel van pörögve. De így kell szeretni.
- Mi?? Akkor itt maradtok Washingtonban? – ez nagyszerű hír. Katy csak bólogatott. – Hát ez nagyszerű!
- Nyugi! Mindjárt készen vagyok.. - kiabáltam ki neki a próbafülkéből.
Nahát igen. Tipikus. Tuti megint valami jó srácot látott. Utálom. Mondtam már neki, hogy nekem nem kell szerelem. Mert megvan nekem a sajátom. Itt vagyok 17 évesen és még mindig csak gyerekesen követem az álmaimat. Hiába mondja nekem Maya, hogy ez így nem lesz jó, mégsem teszek ellene semmit. Persze..ő könnyen beszél. Gyönyörű, körberajongják a pasik és bárkit megkaphat. Sophieval karöltve állandóan azon vannak, hogy nekem találjanak pasit. De ez persze reménytelen.
- Kész is vagyok! - mondtam neki mosolyogva – azt hiszem megveszem.
- Jó. Csak siess már.
- Na mi az? Mi ez a nagy sietség?
- Jajj, mint ha nem tudnád! Arra ment – mutatott a másik bolt felé idegesen. – Most már valakit muszáj találnunk neked.
- Ugyan már May! Megint az lesz mint mindig. Te kezdesz el beszélgetni vele, az ujjad köré csavarod, aztán a te ágyadba köt ki. Felesleges az egész!
- Egy begyöpösödött liba akarsz maradni? Csak mert akkor szólj, és hagyom a picsába az egészet!
- Figyelj, nem akarok begyöpösödött maradni. Meg amúgy se vagyok begyöpösödött! Egyszerűen hagyjatok békén ezzel az egésszel! Nem kell nekem pasit találni! Majd én találok magamnak ha akarok! Hagyjatok már végre békén! - most már én is ideges voltam.
- Jó, ha te így akarod - még ő van felháborodva?
Az egész üzlet végig nézte ahogy veszekedünk. Többet egy szót sem szóltunk. Mind a ketten magunkban puffogtunk. Hát ezt nem hiszem el. Én hülye most megbántottam. Ő csak jót akart nekem.
- Hé May. Sajnálom. Nem akartalak megbántani. De tényleg ne törd magad. Felesleges.
Ő csak elfordult. Király.. Ekkor megláttam őt. Hát itt kezdődik a probléma. Michel. Ő az egyik osztálytársam a suliba. Az egyik..hát igen. Egyszerűen kifejezve CSAK AZ EGYIK. Iszonytosan bele vagyok esve. Mellettem ül, ami nem könnyít a helyzeten. Nem nagyon beszélgettünk addig, amíg a drága matektanár be nem ültette mellém. Aztán végül közös nevezőre jutottunk. Én pedig beleestem. Ebben csak az a probléma, hogy ő nem igazán érez irántam semmit. Persze beszélgetünk, sőt szinte az egyik legjobb fiú nemű barátom, de nekem ennél több kell! Amire természetesen ő magától nem fog rájönni. Maynek és Sophienak pedig nem mondtam el ezt az egészet. Egyrészt azért nem, mert nem akartam őket a gyerekes tiniszerelmeimmel (mert volt több is) felbosszantani, másrészt azért, mert amikor belekezdtem az első szavam az volt, hogy az egyik osztálytársam..és itt leállítottak. Ugyanis ők váltig állítják, hogy osztálytárssal egyszerűen felejtős foglalkoznom. Ezt a logikát nem igazán értem, de hát rájuk hagytam. Innentől kezdve pedig egy szót nem szóltam nekik ezekről a dolgokról. Igen tudom, ők mindent elmondanak nekem én pedig nem. De amiről nem tudnak az nem fáj nekik.
Elment mellettem. Mi?? Nem köszönt? Fuuuuu…
- Na jó. Tudod, hogy nem tudok rád sokáig haragudni – gondolataimból May hangja szakított ki. Most fogtam még csak fel amit mondott. Nem igazán tudtam rá koncentrálni.
- Igen tudom. Sajnálom – hosszas hatásszünet után csak kinyögtem valamit.
- Gyere! Menjünk haza!
- Okés. Úgy is már fáradt vagyok – nem voltam fáradt, de valahogy el kellett innen szabadulnom.
Másnap reggel kómásan ébredtem. Ránéztem az órára, hogy még is mennyi az idő. 7.02. Jézusom, elkésem. Gyorsan kipattantam az ágyból, felkaptam ami a legelőször a kezembe akadt, aztán rohantam a buszhoz. Mikor kiértem a buszmegállóba, leesett, hogy felesleges volt a rohanásom, mivel a buszt már így is lekéstem. Király, akkor gyalogolhatok. Addig is szellőzik a fejem. Teljesen leizzadtam az éjszakai álmomtól. Ugyanis azt álmodtam, hogy vele voltam. Fogtam a kezét, élveztem csókjait, sőt..mást is..khm. Milyen őrült egy álom. Valószínűleg ez sosem fog megtörténni. De hát álmodozni csak szabad, nem igaz? És amúgy is, ez olyan nyálasnak hangzik.
Miközben sétáltam az utcán, páran megbámultak. Ilyenkor mindig felteszem magamban a kérdést, hogy vajon mi olyan érdekes rajtam. De valamiért most máson járt az eszem. Nem is értem miért. Felidéztem magamban a tegnap történteket. Nem köszönt. De látott. Vagy nem? Oh, én istenem.
Már a sulinál járok. Szerencsére nem késtem el.
- Sziasztok – köszöntem vidáman osztálytársaimnak.
- Reggelt – jézusom, hogy lehetnek ennyire kómásak. Jót tett nekem ez a friss levegő.
- Lill képzeld! Én is az orvosira megyek – ugrándozott örömében Katy. Tipikus. Ő sose fáradt. Mindig fel van pörögve. De így kell szeretni.
- Mi?? Akkor itt maradtok Washingtonban? – ez nagyszerű hír. Katy csak bólogatott. – Hát ez nagyszerű!
Nem akartam őt is elveszíteni mint Sophiet.
- Ugye? Anyámat addig kérleltem míg beadta a derekát.
- Király vagy Katy.
Katy volt az egyedüli aki tudott Michaelről. Valahogy úgy éreztem, hogy vele meg kell ezt osztanom. És ő teljesen megért engem, mivel neki is volt már nem egy osztálytársa, akibe belezúgott. Hé, hol van Michael?
- Hé Lill, jössz egy menetre? – kérdezte gúnyosan Peter, az egyik gyökér osztálytársam.
- Peter, mielőtt kérdezel gondolj bele a természeti adottságaidba! – vágtam vissza.
Erre az egész osztály hangosan felröhögött, Peter pedig inkább tovább tanulta az anyagot. Már megszoktam, hogy ilyen. Állandóan ezzel nyaggat. Én persze mindig visszavágok, de nem akarja feladni. Egyszer Michael előtt is beégetett. De ő ezen csak nevetett.
- Gyere Katy, menjünk!
Amikor kiértünk a folyosóra, kibukott belőlem a kérdés:
- Katy hol van Michael?
- Fogalmam sincs, ma még nem láttam. Keressük meg!
- Én is pont erre gondoltam – nevettem fel.
Elindultunk, hogy megkeressük, de nem jutottunk messzire, mivel a csengő közbeszólt. Így visszamentünk az osztályterembe. Nem is értem, hogy miért indultunk el. Ide egyszer el kell jönnie, mert nem szokott lógni. De az se biztos, hogy van suliban.
Nyílt az ajtó. Tudtam. Mindjárt láthatom. És belépett rajta a tanárnő. Illúziórombolás. Hát ennyi. Vagy késik, vagy nincs suliban. Elment az egész óra, és nem jött be. Oh, hogy fogom én ezt a napot kibírni. Szünetben odajött hozzám Katy:
- Tudod miért nincs suliba? Most írt.
- Miért? – kérdeztem feszülten.
- Mert tegnap buliban volt és másnapos..hát nem vicc az egész?
- Hát de az. Nagyszerű.
- Na ne keseredj el! Hagyd a fenébe ezt az egész Michael ügyet! Úgyse kapod meg!
- Köszi a biztatást! – legalább őszinte. Ezt szeretem benne igazán.
Eltelt egy nap, úgy hogy nem láttam. Annyira nem is volt szörnyű. Katyvel rengeteget nevettünk így is, egymás hülyeségein. Nagyjából ő is ugyanabban a cipőben jár mint én. A párkapcsolatai állandóan befuccsoltak. És ő is csak az álmait kergeti. Csoda akkor hogy annyit nevetünk egymáson?
Amint beléptem a lakásba csörgött a telefonom. Sophie. Milyen régen láttam már. Ő Los Angelesben él, de gyerekkorom óta ismerem. Mikor 5 évesek voltunk, akkor költöztek el Washingtonból.
- Szia szivi.
- Sophie! Milyen régen találkoztunk már. Hogy vagy?
- Remekül. Van egy jó hírem!
- Mi az? Mi történt? – tuti megkérte Tom a kezét. Érzem.
- Nem mondom meg. Nem telefontéma. Holnap indulok Washingtonba. Már Mayával is beszéltem. Gyertek ki elém a reptérre.
- Jajj, de jó! Alig várom, hogy már lássalak. Akkor holnap buli?
- Hát ez csak természetes. Tudtok valami jó helyet? Olyan régen voltam már otthon – még mindig otthonának nevezi Washingtont, hiába költöztek el már 13 éve.
- Igen tudunk. Akkor holnap találkozunk. Most megyek tanulni. Pusszancs a pofidra.
- Holnap ötkor ér Washingtonba a gép.
- Ott leszünk.
Elköszöntünk, aztán letettem a telefont. Alig hiszem el. Sophie hazajön. Sophie. Ő teljesen más téma. Egyáltalán nem hasonlít se Mayára se rám. Míg Maya az állandó pasifaló, Sophie az örök szerelmes. 5 éve van együtt Tommal. Nagyon szeretik egymást mai napig. Mayával nem igazán szeretjük Tomot, mert többször is megcsalta Sophiet, de ő mindig megbocsájtott neki. De Sophie szereti őt, így mi mindig elfogadtuk a kapcsolatukat. Érzem, hogy most már Tom megkérte a kezét. Másik lehetőség, hogy terhes. Akkor én megeszem.
Elhívom Katyt is holnap. Ő még nem ismeri Sophiet. Mayával meg nincsenek annyira jó viszonyban, szóval ki kell őket békíteni.
- Ugye? Anyámat addig kérleltem míg beadta a derekát.
- Király vagy Katy.
Katy volt az egyedüli aki tudott Michaelről. Valahogy úgy éreztem, hogy vele meg kell ezt osztanom. És ő teljesen megért engem, mivel neki is volt már nem egy osztálytársa, akibe belezúgott. Hé, hol van Michael?
- Hé Lill, jössz egy menetre? – kérdezte gúnyosan Peter, az egyik gyökér osztálytársam.
- Peter, mielőtt kérdezel gondolj bele a természeti adottságaidba! – vágtam vissza.
Erre az egész osztály hangosan felröhögött, Peter pedig inkább tovább tanulta az anyagot. Már megszoktam, hogy ilyen. Állandóan ezzel nyaggat. Én persze mindig visszavágok, de nem akarja feladni. Egyszer Michael előtt is beégetett. De ő ezen csak nevetett.
- Gyere Katy, menjünk!
Amikor kiértünk a folyosóra, kibukott belőlem a kérdés:
- Katy hol van Michael?
- Fogalmam sincs, ma még nem láttam. Keressük meg!
- Én is pont erre gondoltam – nevettem fel.
Elindultunk, hogy megkeressük, de nem jutottunk messzire, mivel a csengő közbeszólt. Így visszamentünk az osztályterembe. Nem is értem, hogy miért indultunk el. Ide egyszer el kell jönnie, mert nem szokott lógni. De az se biztos, hogy van suliban.
Nyílt az ajtó. Tudtam. Mindjárt láthatom. És belépett rajta a tanárnő. Illúziórombolás. Hát ennyi. Vagy késik, vagy nincs suliban. Elment az egész óra, és nem jött be. Oh, hogy fogom én ezt a napot kibírni. Szünetben odajött hozzám Katy:
- Tudod miért nincs suliba? Most írt.
- Miért? – kérdeztem feszülten.
- Mert tegnap buliban volt és másnapos..hát nem vicc az egész?
- Hát de az. Nagyszerű.
- Na ne keseredj el! Hagyd a fenébe ezt az egész Michael ügyet! Úgyse kapod meg!
- Köszi a biztatást! – legalább őszinte. Ezt szeretem benne igazán.
Eltelt egy nap, úgy hogy nem láttam. Annyira nem is volt szörnyű. Katyvel rengeteget nevettünk így is, egymás hülyeségein. Nagyjából ő is ugyanabban a cipőben jár mint én. A párkapcsolatai állandóan befuccsoltak. És ő is csak az álmait kergeti. Csoda akkor hogy annyit nevetünk egymáson?
Amint beléptem a lakásba csörgött a telefonom. Sophie. Milyen régen láttam már. Ő Los Angelesben él, de gyerekkorom óta ismerem. Mikor 5 évesek voltunk, akkor költöztek el Washingtonból.
- Szia szivi.
- Sophie! Milyen régen találkoztunk már. Hogy vagy?
- Remekül. Van egy jó hírem!
- Mi az? Mi történt? – tuti megkérte Tom a kezét. Érzem.
- Nem mondom meg. Nem telefontéma. Holnap indulok Washingtonba. Már Mayával is beszéltem. Gyertek ki elém a reptérre.
- Jajj, de jó! Alig várom, hogy már lássalak. Akkor holnap buli?
- Hát ez csak természetes. Tudtok valami jó helyet? Olyan régen voltam már otthon – még mindig otthonának nevezi Washingtont, hiába költöztek el már 13 éve.
- Igen tudunk. Akkor holnap találkozunk. Most megyek tanulni. Pusszancs a pofidra.
- Holnap ötkor ér Washingtonba a gép.
- Ott leszünk.
Elköszöntünk, aztán letettem a telefont. Alig hiszem el. Sophie hazajön. Sophie. Ő teljesen más téma. Egyáltalán nem hasonlít se Mayára se rám. Míg Maya az állandó pasifaló, Sophie az örök szerelmes. 5 éve van együtt Tommal. Nagyon szeretik egymást mai napig. Mayával nem igazán szeretjük Tomot, mert többször is megcsalta Sophiet, de ő mindig megbocsájtott neki. De Sophie szereti őt, így mi mindig elfogadtuk a kapcsolatukat. Érzem, hogy most már Tom megkérte a kezét. Másik lehetőség, hogy terhes. Akkor én megeszem.
Elhívom Katyt is holnap. Ő még nem ismeri Sophiet. Mayával meg nincsenek annyira jó viszonyban, szóval ki kell őket békíteni.
Felmentem tanulni szobámba. Töri, angol, matek, fizika, föci, kémia. Kinek van ehhez kedve? Mennyi is az idő. 13.00. Ohha..Lementem valami kajáért, aztán egész délután a szobámban punnyadtam a könyveim felett. De utálom én a sulit. Este gyors kaja, fürdés és már zuhantam is be az ágyamba.
Nyugodtan hajtottam álomra a fejem. Nagyon fáradt voltam már. Viszont holnap jön haza Sophie. És megyünk bulizni. És ma nem láttam. Ezekkel a gondolatokkal nyomott el az álom.
Ekkor még nem tudtam, hogy ez a buli meg fogja változtatni egy kicsit az elképzeléseimet.
Nyugodtan hajtottam álomra a fejem. Nagyon fáradt voltam már. Viszont holnap jön haza Sophie. És megyünk bulizni. És ma nem láttam. Ezekkel a gondolatokkal nyomott el az álom.
Ekkor még nem tudtam, hogy ez a buli meg fogja változtatni egy kicsit az elképzeléseimet.
